Az ún. „M” vagy Marblehead osztály egy olyan modellhajó-terv, mely alapján középméretű hajómodelleket építettek. Az Egyesült Államokban jelent meg először, pontosabban egy Marblehead nevű kisvárosban, innen kapta az elnevezést. A 30-as években az eredeti elgondolás az volt, hogy egy olyan hajómodell készüljön el, ami még egy –ebben az időben- átlagosnak számító amerikai autóba is gond nélkül befér. A felépítés alapvető követelményeként az szerepelt, hogy a hajó 50 hüvelyk (kb. 1,27 méter) törzshosszal és 800 négyzethüvelyk (0,516 m2) vitorla felülettel rendelkezzen. Emiatt nevezik az Egyesült Államokban a mai napig 50/800-asnak.
Mára ez az osztály hatalmas fejlődésen ment keresztül és kitűnő hajókat hozott forgalomba, melyek különböző szélviszonyok között tudnak közlekedni, már amennyiben a kapitány megfelelő vitorlákkal rendelkezik.
De hogyan is történt ez a fejlődés?
Redd’s Pond sziklaszirtjei közelében, Marbleheadnél a vitorlások új nemzedéke, 1895 körül
A Marblehead klub mindig is magányos farkasnak számított a modellhajók történetében és a modellépítők köreiben, mivel ahhoz is elég nagy volt (1930-ban 70 tagot számlált) hogy saját modelltípusait indítsa útjára.
Az 1920 utáni évek népszerű típusainak egyike a nagyvitorlás-tervező Herreshoff által kiötlött 450 négyzethüvelyk (0,29 m2) vitorla felülettel ám ezen kívül semmilyen más előírással meg nem kötött típus. A képen egy 450-esekből álló flotta látható a 20-as évek végén, a massachusettsi Redd’s Pondon.
1930-ban javasolta Roy Clough, az egyesület akkori elnöke, egy nagyobb csónakokból álló új típus létrehozását. Az első írásos említés erről a Model Yachting (Hajómodell Építés) folyóirat 1930 október/novemberi számában található:
A 450-es típus annyira népszerű volt a sok versenyző hajómodellel Marblehead evezősversenyein, hogy egy újabb és nagyobb modell kialakulásának lehetősége merült fel. Ezek a modellhajók 50 hüvelyk (kb. 1,27 méter) törzshosszal kellett rendelkezzenek. Először egy 700 négyzethüvelyk (0,451 m2) vitorla felületről volt szó, ám miután kipróbáltak egy 795-ös vitorlát, a klubtalálkozókon már azt a kérdést vitatták meg, hogy nem kellene-e a vitorla felületét akár 900 vagy 1000 négyzethüvelyk (0,58 vagy 0,645 m2) nagyságúra növelni. Végül 800 négyzethüvelykben egyeztek meg és ezáltal megszületett a modellhajók történetének messze legnépszerűbb típusa. Ezen a típuson belül, melyet „M”- modellként, Marbleheadként vagy 50/800-asként említettek, volt hogy jóval több mint ezer csónakot regisztráltak. A típust 1932-ben az Egyesült Államokban nemzeti-típussá és 1937-ben nemzetközi típussá választották.
Ennek a hirtelen népszerűségnek több oka is volt. A csónak nagyságából adódóan egy majdnem minden szélhelyzetben jól vitorlázó modell készült el, ami azonban mégis elég kicsi volt ahhoz, hogy elférjen egy autó hátsó ülésén. A kivitelezésre vonatkozó szabályok egyszerűsége éles ellentétben állt más típusokéval, melyeknél még költséges méréseket is kellett végezni ahhoz, hogy forgalomba hozatali engedélyt kapjanak.
1936-ban Roy Cough így számolt be az M típus születéséről:
„Szeretném Önökkel megosztani, hogyan született meg ez a típus. Egy vasárnap reggel merült fel bennem egy ekkora modellhajó megépítésének ötlete, amikor a klubunk a régi 450-esek vitorlásversenyét rendezte meg. Amikor a tóra néztem, feltűnt, hogy bár maximum 450 négyzethüvelyk vitorla felületű hajók versenyezhettek, tulajdonképp egy igazi keverék-hajóversenyt bonyolítottunk le. Mindenféle nagyságú modell, 30-től 45 hüvelykig terjedő törzshosszal, átlagos hajógerincűek, tőkesúlyúak vagy épp 5-10 hüvelyk szélességű hajók vitorláztak ugyanazon kategórián belül. Ezen a vasárnap reggel hazamentem és egy régi istállóajtó hátuljára rárajzoltam a saját álomhajómat. Amikor aztán különböző klubtagok jöttek hozzám, általános tetszést aratott az, amit láttak. Miután pedig mindezt papírra vetettük és megépítettünk egy modellt, az érdeklődés rohamosan emelkedni kezdett. Hamarosan 12-re nőtt az e terv alapján készült modellhajóink száma. Mindegyik apró egyedi változtatásokkal készült, ám alapvetően ugyanazon típusba tartozott.
Ettől kezdve tovább emelkedett klubtagjaink száma, így egy nagyobb főhadiszállásra kellett költöznünk. Szinte éjszakák alatt jöttek létre új klubok és a Marblehead-osztály virágkorát élte. Később a kivitelezést hivatalosan az Egyesült Államok Modellhajó-Verseny Szövetsége vette át és ezzel kezdetét vette a modellhajó-építés addig sosem látott méretű virágzása. Klubok és kupák gomba módra szaporodtak és mára a legkeresettebb kupa az a Marblehead Örökös Kihívás kupa, melyet ebben az évben nyert el a New Jersey Modellhajó Klub. A „Heisler Kupa”, melyet Mr. Charles Heisler a New York állambeli Renssealerből adományozott, szintén csodálatos díj. Ezt a Red Banki Hajómodell Egyesület szerezte meg. Egy másik trófea az a valódi ezüstből készült Chester 1. Campbell kupa, amelyiket múlt évben nyert el Mr. Frank Goodwin a Marblehead Modellhajó klubtól. Ennek a kupának a nyertese egy évig tarthatja magánál a serleget, azután másolatot kap róla.
Minden évben számos további egyesület szervez ragettát, melyeken 50-60 hajó vesz részt. Ezek közül az egyik a Marblehead 50-800-asok Nemzeti Bajnoksága, mely ez évben Warinancóban, New Jerseyben kerül megrendezésre.
Valószínűleg alig akadna valaki azok közül, akik akkoriban látták az istállóajtóra vetett első vázlatokat, hogy ez a hírnöke a világon jelenleg legelterjedtebb modellhajó típusnak.
S hogy az 50-800-asok rajongóinak örömét tovább fokozzuk, ezen a héten tudtam meg a Német Vitorlásegyesület egyik osztályától, a Vitorlásmodell Klubtól, hogy a Marblehead 50-800-asok Németországban is bevezetésre kerülnek, ugyanis úgy vélik, hogy „ez a típus szép, praktikus modellhajókat jelent, ráadásul egyszerű a méretformula, ami alapján egyáltalán nem túl nehéz megépíteni őket, ráadásul hordozhatóak is…”. Egy csatolt jegyzet alapján megállapítottam, hogy a berlini olimpiai játékok után egy nemzetközi vitorlásversenyt terveztek. A két kiválasztott versenytípus egyike a Marblehead 50-800-asok volt. Országunkból két hajó küldhető erre a versenyre, melyre az Egyesült Államokon kívül nyolc másik országot is meghívtak.
Az istállóajtómra rajzolt kis kezdeti lépésből tehát kialakult egy a világon soha addig nem látott népszerűségű modellhajó-típus. Miután meghódította az Egyesült Államokat, elterjedt az egész világon és fokozatosan terjed tovább.”
1932-ben a Marblehead Egyesület versenyt hirdetett az M típus számára, Ciprus volt a címvédő. Itt az első nemzedék egyik tipikus modellhajójáról van szó. Ekkor még ugyani széles az ív a hajóorron és hajófaron. Ez azonban gyorsan megváltozott a verseny szorításában.
John Black Cheerio 1-e nyerte az első nemzetközi vitorlásversenyt Berlinben, melyet az 1936-os olimpiai játékokkal összhangban szerveztek. A kivitelezés azért érdekes, mert megpróbálja a vízvonal hosszúságát maximálni, mindezt mégis a nagyobb testvérek formájának megtartásával. Íme egy kép Johnról és Cheerio egyeséről egy hamburgi dokkon 1936-ban.
Cheerio később híres lett, Black ugyanis 1939-ben könyvet írt „Hajózás-modellekkel” címmel, melyben pontosan körülírta. Ezt követően számos másolatot építettek erről a darabról, mindenesetre ebben az időben ez a csónak már nem volt versenyképes.
A.R. Lassels Napcsók modellje (Sun Kiss) uralta a versenyt a 40-es években. Remek példa arra, amit ma az M típus harmadik generációjának nevezhetnénk. A kivitelezés eltér a megszokott modellhajó designtól; maximális hosszúságig nyújtották a vízvonalat.
A tervező leírása a „Hajózás Havonta” (Yachting Monthly) 1945 szeptemberi számában így hangzik: A Sun-Kiss terv egy továbbfejlesztése a Faithful és Gurgles típusnak, melyek 1937-ben illetve 1941-ben nemzeti bajnokok voltak, valamint a Roschananak, 1937 suhanócsillagának. Ted Thorson ennek a hajónak a vonalait oly módon határozta meg, hogy egy hadihajóénak feleljen meg, s a sebesség/hosszúság formula konstansa 1 legyen. Egy M típusnak így óránként 2,04 tengeri mérföldet (kb. 3778,08 méter) kellene megtennie, míg egy 500 hüvelyknyi (kb. 12.7 méter) hadihajó óránként 22,5 tengeri mérföldet (kb. 41.67 kilométer) tud maga mögött hagyni.
A hajófenék terv hosszas kísérletezés végeredménye, mely során különböző hajófenekű modelleket dupla sebesség mellett hajtottak. Amikor a hajófenék és a törzs metszéspontja tömören érintkezett és a hajót átlagos hajlásszögben mozgatták, az ellenállás hirtelen a nyolcszorosára növekedett a kiegyenesített helyzetben való vonszoláshoz képest. Az egyetlen látható különbség mindeközben egy kicsi ám határozott második hullám a hajófenékvízben. A kihívást ekkor az jelentette, hogy ezt a második hullámot eltüntessék. A merülőfenék ebből kiindulva – ahogyan a Sun Kissnél látható- sikernek könyvelhető.”
A Sun Kiss a nyugati partok hajója volt. Mély, mesterséges tavak partközeli részein haladt, ahol a szél állandóan, erősen és gyakran fújt. Marbleheadben is Redd’s Pondon siklottak a hajók, mely egy gyönyörű természetes tó, a vízből itt-ott kiálló sziklákkal, és általában nehéz szélkörülményekkel. J. Selmer-Larson Broom (Seprű) ötösénél, mely a Sun-Kiss egyik vetélytársa, látható, hogyan jelentek meg ezek a különbségek a hajótervezésben. Itt az alacsony mélyjáratot és a törzs formáját tartották szem előtt az enyhe szél miatt, ami például Kaliforniában vagy Washingtonban nem jellemző.
A New-Zelandról bevándorolt Ains Ballantyne magával hozta a vitorlázás szeretetét új hazájába, s számos sikeres modellhajót tervezett és irányított Redd’s Pondon. Ez a modellhajó ötvözte a merülőfenék-iskola és Salmer Larson laposabb vitorlásainak tulajdonságait. Az árbocozat - bár még mindig hagyományos magasságú - ám már tükrözi annak felismerését, hogy mi is a megfelelő viszonya a fővitorlának és a nagyvitorlának.
Ted Houk Seattleből egyike volt a legtalálékonyabb tervezőknek ebben a kategóriában. Púpos Tulipánja (Humptulip) erősen befolyásolta a Sun Kiss konstrukcióját. 1949-ben mutatta be Riptide nevű hajóját, melyet nevezhetünk a szabadon úszó M típusú modellhajó-építés kivitelezési csúcsának. A legnagyobb mélyjárat a nyugati partok vizeinek sajátosságaihoz igazodik és lehetővé teszi a fővitorla (viharon kívül) minden szélhelyzetben történő vezérlését. Figyeltek az elegáns vonalvezetésre a hajlott hajóorr-részekkel, mely egy egyenes vonalú törzsrészbe ível.
Mivel az 50-es és 60-as években nem voltak modellhajókról szóló, rendszeresen megjelenő újságok, az ebben az időben készült legtöbb terv és feljegyzés elveszett. 1971 után két szervezetről tudunk, mely az amerikai térség feletti befolyásért vetélkedett: Az Egyesült Államok Modellhajó-verseny Társasága (Model Yacht Racing Association of America), mely szabadon úszó csónakokra koncentrált, valamint az Amerikai Modellhajó-verseny Társaság (American Model Yacht Racing Association), mely a távvezérlésű modelleket részesítette előnyben. 1971-ben mindkét szervezet tartott világbajnokságot, s mindkét esetben a marbleheadi Stan Goodwin. A Warrior 1, mely konstrukciója lehetővé tette, hogy mind szabadon úszó, mind távirányítású hajóként nyerjen, átmenetnek tekinthető az antik és a modern kor között.
