A NYIRKAI JÓSLAT
Az alábbiakban olvasható jóslatot hét magyar táltos kapta 1946-47 körül Lápkumánja táltos szellemétõl. Maga az idézet pedig Máté Imrének, a rábaközi táltos hagyományok õrzõjének Yotengrit címû könyvébõl származik (második kötet).
A jóslatban igen találó leírást kapunk az elmúlt ötven év eseményeirõl. Magában foglalja az 53-as berlini felkelést, az 56-os magyar és a 68-as csehszlovákiai forradalmat is. Ami ennél is figyelemreméltóbb, az a jelen politikusaink meghökkentõen pontos leírása. Azonban szerepelnek a szövegben olyan események is, amelyek még a mai magyar ember számára is a jövõt jelentik. S ami a szomorú, hogy ezek a jövendölések cseppet sem szívderítõek, hiszen egy meglehetõsen véres háború képét festik elénk. Természetesen a jövõ mindig mozgásban van, tehát még megvan a lehetõsége annak, hogy ezt az elõre felvázolt eseményt valamelyest megváltoztassuk.
(A címben szereplõ számok éveket jelölnek, s értelemszerûen a közlés idejétõl, azaz 1946-47-tõl kell számítani.)
Még öt-hét!
A medvebocsot lépre csalják
és elverik rajta a port.
Még nyolc-kilenc!
A Duna két partján
vérben úszik a hulló lomb,
és ösvények tapostatnak
a hanyatló Nap palástján.
Nevet kiáltanak.
A nevén szólított Öreg tétovázik,
de vállalja sorsát.
Ifjak ragadnak fegyvert,
nõk és férfiak egyaránt.
Közel a gyõzelem.
Ekkor megelevenednek az árnyékok.
Az igazi harcosnak kedvét szegik.
Az ügyet Nyugattól-Keletig elárulják.
Szerencsés, ki idõben kereket oldhat.
Nagy az érvágás!
A Négy Folyó Városának Igaz Emberét
kiejtik az ablakon.
A gyõzõk eltanácsolják a kopasz zsarnokot,
és a Vasmacskák Városának fattyát
teszik meg helytartónak.
Õ megöleti a Tétovázó Öreget.
Az ifjúságon bosszút áll.
Sokáig uralkodik és megrontja a nemzetet.
Jutalmazzák az elvtelenséget,
mindent pénzben mérnek.
A lakás, a ház csak lakhely, nem otthon.
A gyerek nyûg.
Még húsz-huszonegy!
A kétfarkú oroszlán elbõdül,
de ugrani nem mer.
A mieink is átkelnek a Dunán, õsi földre.
A víg mosoly torz vigyorra változik.
Itthon a földmûvest már megtörték.
Még nevén a föld,
de cseléd sajátjában.
Lazul a lánc, rozsdásodik a bilincs.
Még negyven és néhány!
A nagykövet cselt vet, összeesküvést szõ.
Korábbi ellenfelek összefognak.
Rést vágnak a kerítésen.
Meglazítják a medvebocs láncát,
a kétfarkú oroszlán ketrecének rácsát is.
Nem hálásak.
A vörös tüzet okádó sárkány ebbe belebetegszik.
Harsona jelzi a szabadság kezdetét.
A szürke marhát napos legelõre engedik.
A csorda megszédül a szabadságtól.
A barmok egymást öklelik.
A nép elkergeti a kapuk nyitogatóit.
A Jóindulatú Beteg kerül élre.
Mások intézkednek.
A földmûvestõl elveszik örökét,
és dobra verik.
A senkiháziak vérszemet kapnak.
Bitangok tékozolják a fényt.
Gyülekeznek a dögmadarak.
A Nagy Tengert átröpüli
a Napból szálló, galambnak álcázott karvaly.
Megérkezik a kánya is – osztozkodni.
Megint terelgetik a népet.
Hiteket erõltetnek.
Szaporodnak a pénzért fönnhangon imádkozók.
BOLDOGASSZONYUNK-at elfelejtik,
buta lúddá tekerítik.
Jaj pedig, ha ISTENÜNK ASSZONY-FELE
Elfordul tõlünk, vagy mink õtõle!
A Régi Nagy Csata Városában
EZEK papjai dûlõre jutnak, és új lovat nyergelnek.
Összeesküsznek Isten Képmása ellen
a Könyörtelenség Hatalmasaival.
A galambnak álcázott karvaly és a kánya
Égigérõ fára segítik a Kiskanászt.
Szívében király, álmaiban császár.
Szépen szól, rondán cselekszik.
Zsákja feneketlen.
Letaszítják – újra mászik.
Még ötvenöt-hatvan!
Az íjfeszítõ sarja lukas hajóra száll.
Az õ ingével-gatyájával tömítik a rést.
Messze jutottak a parttól,
már nem tud kiszállni.
A döglött sárkány kutyáit
a koronázatlan Cár veszi pórázra.
A szûkszavú Tárnokmestert tuszkolják élre.
Saját táborából ütnek pártot ellene,
mert a Koronázatlan Cár úgy akarja.
Paprikajancsiból csinál vezért.
A nemzet tûri – nem látja meg rajta
a rángató madzagokat.
A csellel hatalomra segített Paprikajancsi
pofátlanul önkényeskedik, buzerálja a népet.
Nyegle és buta.
A Kiskanász malmára hajtja a vizet.
Jobb ellenfél nincs. A nép tûri õket.
Nemes lovag-õsök fehér liliomán
tipródik a nemzet.
A csõsz tolvaj, a bakter rabló, a bíró cinkos.
A különb nem viszi sokra, mert irigylik.
Ki-ki rántja lefelé a másikat – az országot együtt.
Lenézett népek mögött kullog a magyar!
A nemzet talpa alatt röpülõ szõnyeggé válik a föld!
Még hatvan-hetven!
A rátarti úr napszámért kunyerál.
Már mindent elkótyavetyéltek.
Csak alantas szolgálatok maradnak,
égbekiáltó árulások.
Lesznek, kik alattomos ellenséggel
fújnak egy követ.
Bevezetik a hét tevét,
hogy az innen köpködhessen lángot –
a bikát nyergelõ asszonyra.
Ebbõl belviszály is támad, meg külsõ viszály is.
A Kost Áldozó
két fia tovább marakodik.
A tevék magyar hajcsárai
Manó bõrét húzzák Krisztus képére,
hogy megtévesszék a népet,
és aranyra válthassák a félhold csillogását.
Õk a Kost Áldozó, tevét nyergelõ
fiát segítik,
más magyarok meg a másikat.
Kettészakad a nemzet,
lángra lobban az Ország.
A lángot vér oltja.
Magyar magyart gyilkol,
de a bika hátáról is ide lõnek
a hét teve miatt.
A nép fele elpusztul.
A szomszédok megmozdulnak,
de ugrásra kész a zenélõ sivatagok tigrise is.
A megszeppent maradék
UKKÓ-t híjja, a BOLDOGASSZONY-t.
A haragosok megbocsátanak egymásnak,
az irigy örül más szerencséjének,
a rátarti nem rázza a rongyot,
a közönyös siet segíteni.
Ekkor a MAGYAROK ISTENE õrül állítja
a zenélõ sivatagok tigrisét,
és böcsületes alkuval
visszakerül, ami visszajár.
Új kor veszi kezdetét minden égtáj felé,
YOTENGRIT, az ÕS-TENGEREK ISTENE nevében.
A JÓ SZOMSZÉDSÁG TÖRVÉNYE gyõzedelmeskedik.
